Erre a kérdésre az aromás dohányok kapcsán már utaltam az előző bejegyzésben, de természetesen nem csak azok esetében jelentkezik. A Samuel Gawith flake-ek például – még az ízesítés nélküliek is – közismerten igen nyirkosak, így csak hosszabb szellőztetés után szívhatók rendesen. Vagyis egy nem aromás dohány is lehet „szószos”, mert más dolog a top dressing (ízesítő szirup) és más a casing (no, erre nem találtam jó magyar megfelelőt, ezt használják a kezeletlen dohány nyerseségének tompítására, különböző típusú dohányok „összebékítésére”, lásd erről bővebben itt).

Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert én sokáig elkövettem azt a hibát, hogy túl nyirkosan szívtam a különböző dohányokat. A kezdeti aromásokat azért, mert akkor még nem vésődött be igazán ez az aranyszabály, a későbbi nem aromásokat pedig azért, mert nem aromások – valamiért úgy vettem, hogy a szárítás csak az aromásoknál fontos. Ráadásul a kezdő pipás szeretné gyorsan rávetni magát egy-egy friss szerzeményre, különösen ha még nem találta meg az „igazit”, és az épp aktuális újdonságtól várja a csodát. A csoda viszont így még tovább várat magára: a túl nedves dohány nem gyullad, nem ég rendesen, az ízei sokkal kuszábbak, rendezetlenebbek, de cserébe legalább a pipát is alaposan összekoszolja. Vagyis a címben feltett kérdésre a válasz első fele egyszerű: rengeteg vesződséget és bosszúságot megspórolhatunk magunknak, ha nem szívjuk túl nyirkosan a dohányt. Ez nyilván némi tervezést és önuralmat igényel, hiszen egy erősen szószos keveréket akár órákig kell levegőzni hagynunk, hogy elérjük az optimális szárazsági fokot.

Persze könnyű azt mondani: mi számít optimálisnak? Az általam ismert források egybehangzó véleménye szerint ezt úgy tudjuk legjobban tesztelni, ha az ujjaink között összenyomunk egy darabka dohányt. Ha összetapad és nem nyeri vissza a formáját, akkor túl nedves; ha nem nyomható össze, esetleg törik, akkor túl száraz. Az optimális állapot valahol a kettő között van: amikor a dohányunk képes lassan visszanyerni eredeti formáját. Ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy én mindig attól tartottam, hogy túl szárazak a dohányaim, de rájöttem, valójában akkor a legjobbak, ha valamivel szárazabbak annál, amit én optimálisnak gondolnék. Ez másnak látszólag nem jelent túl nagy segítséget, de annyi mindenképp leszűrhető belőle, hogy – legalábbis tapasztalataim szerint – a legtöbb dohány akkor az igazi, ha a nedves–száraz skálán az utóbbihoz van közelebb. A leghálásabb ebből a szempontból a tiszta virginia, amit akár teljesen hagyhatunk kiszáradni, nem veszít semmit az élvezeti értékéből (a többi dohánytípussal ezt azért inkább ne játsszuk el).

Mivel valamiért mindig a dohány szárazzá válásától tartottam, sok figyelmet szenteltem annak, ki mit mond a megfelelő tárolásról. A felnyitott zacskóban, de még a fémdobozban is dohányunk előbb-utóbb menthetetlenül kiszárad. A népi bölcsesség – itt különösen a Pipaklub fórumára gondolok – arról győzött meg, hogy a légmentesen záró, csatos-gumigyűrűs befőző üvegek az igaziak, melyek legkönnyebben az Ikeában és a Kikában szerezhetők be (mindkét helyen a legkisebbre méretre gondolok, a kikás kisebb, így az az 50 grammos, míg az annál valamivel nagyobb ikeás a 100 grammos kiszerelésekhez ideális). Nekem ez azért is fontos, mert egyszerre mindig több dohányom van kibontva, és csak lassan fogynak el. Ezért ha felnyitok egy új dohányt, a felét eleve csatos üvegbe rakom, így az megőrzi eredeti nedvességtartalmát. A másik fele fokozatosan szárad ki a nyitott dobozban, lehet vele kísérletezni, majd e kísérletek eredményével felvértezve nekilátni a félretett adagnak. A légmentesen tárolt dohány ráadásul érik is, ami állítólag jó hatással van az ízére, de erről még nincsenek megbízható tapasztalataim.

Persze akkor sincs semmi veszve, ha a dohányunk kiszárad. Teljesen kezdő koromban a jól ismert almaszelettel próbálkoztam, ami viszont – úgy vettem észre – ad egyfajta, nem feltétlenül kívánatos új ízt a dohánynak, ráadásul ha benne felejtjük, akár bele is rohadhat. Újrakezdőként ezért inkább más módszerekkel kísérleteztem; mivel a többek által javasolt desztillált vizet nem volt kedvem emiatt venni, a whiskynél kötöttem ki. Ez „pszichológiai” szempontból sem rossz, hiszen a whisky gyakori ízesítőanyag, így passzolni látszik a dohányhoz, miközben a gyakorlatban nem igazán ad át neki ízeket, mint az alma – a nedvességtartalmát viszont visszaadja. Közvetlen öntözéssel azért ne próbálkozzunk; én egy ásványvizes kupakba szoktam tölteni egy kis whiskyt, és azt teszem be a dobozba (mostanában főleg fémdobozos dohányaim vannak). Hogy kitől kaptam az ötletet, arra már nem emlékszem, de ezúton is köszönet érte. Időnként nézzünk rá a dohányra, és vigyázzunk, hogy ne kerüljön bele a whiskybe, de ennél több dolgunk nincs vele.

Ha kellő szárazságú a dohányunk, akár rá is gyújthatunk. Ehhez persze előbb meg kell tömni a pipát, aminél szintén követhetünk el hibákat: én arra jöttem rá, hogy általában a kelleténél szorosabbra tömöm a dohányt, pedig érdemesebb szellősebbre. (Ezt persze fajtája is válogatja, de eddig csak egyetlen olyan dohánnyal találkoztam, amelyik egyértelműen szorosabb tömést igényelt.) A kezdő pipás, főleg ha sok mindent összeolvasott, attól tart, hogy a száraz dohány és a levegősebb tömés együtt túl forró pipát jelent, ami nem jó. Ez elméletben talán igaz is lenne, de a két tényező tapasztalataim szerint nem adódik össze: így nem kell olyan erősen szívni, hogy a dohány égve maradjon, tehát végsősoron nem forrósodik annyira a pipa (ha mégis, az azt jelzi, hogy kicsit tömöríteni kell a tömővel). Ellenben ha nyirkosan szívjuk a dohányt, akkor kénytelenek vagyunk bőszen pöfékelni, hogy ne aludjon ki folyton, ami végül túlforrósodáshoz vezet.

Mindez csak látszólag bonyolítja meg a pipázást. Ha belőttük a számunkra – vagy az adott dohány számára – ideális tömési erősséget, nagyságrendekkel könnyebb és élvezetesebb lesz az egész. A dohányok előkészítése, szárítgatása pedig egyáltalán nem kellemetlen elfoglaltság azok számára, akik szeretnek velük, valamint az egyéb pipás tartozékokkal babrálni. Hajlamos lennék azt mondani, hogy akik meg nem szeretnek, azok nem is tudom, miért pipáznak…