Ezt a bejegyzést az élet írta. Na jó, ez erős túlzás, de eredetileg nem terveztem a pipatisztítással foglalkozni, mert úgy éreztem, nincsenek igazán megosztani való tapasztalataim ezen a téren. A napi rutin persze nálam is megvan, de mivel viszonylag sok pipám van, igazi nagytakarításnak még nem kellett alávetnem őket (ha valaki ennek a fortélyaira kíváncsi, érdemes az ősforráshoz fordulnia, ott ehhez is talál útmutatót). Aztán úgy alakult, hogy a pipaklubos fórumon felmerült egy kérdés, amire – szokásommal ellentétben – jómagam is reflektáltam. És így kiderült, hogy van egy olyan probléma, amiről alig esik szó, de talán éppen ezért több (kezdő) pipásnak is eltart egy ideig, mire rájön a nyitjára – vagy akár arra, hogy a probléma egyáltalán fennáll.
Pipát tisztítani márpedig kell. Ezzel az alaptétellel minden kezdő találkozik, akár hall vagy olvas róla, akár csak egyszerűen szembesül azzal, hogy enélkül a pipa hamar elkezd kevésbé vonzóvá – rossz ízűvé és szagúvá – válni. Maga a művelet nem túl nagy kihívás; csak néhány tisztítószál kell hozzá, amit áthúzunk a pipaszáron és a füstjáraton, amíg viszonylag tiszta végeredményt nem kapunk. Hogy a kazánteret kell-e, illetve milyen sűrűn kell tisztogatni, az már összetettebb kérdés: vannak, akik szerint ha rendszeresen tisztítjuk, lassabban ugyan, de egyenletesebb minőségben épül fel a kéreg a bejáratás alatt álló pipában. Én ezért a magam részéről a kazánteret is tisztogatom, félbe hajtott (nem damilos) tisztítószállal vagy összetekert papírtörlővel. Érdemes a pipafejről is letörölgetni a rá került szennyeződést, ha pedig bekormozódott a perem, az is orvosolható (csak zárójelben írom, mert nem túl gusztusos, de legegyszerűbben nyállal…). Ezután már csak egy-két nap szellőzés kell a pipának, hogy készen álljon az újabb bevetésre.
Én mindig eléggé becsületesen végeztem ezt a pár perces rituálét, ezért annál inkább csodálkoztam, amikor egyik-másik pipám elkezdett rosszul szelelni. A pipafej füstjárata egy idő után érezhetően beszűkült, könnyebben eltömődött, nehezebb lett rendesen szívni. Ilyenkor még alaposabban estem neki a tisztítószállal, ami logikusnak tűnt, de nem használt. Amiből azt a következtetést vontam le, hogy nem a tisztítással van a baj, hanem máshol keresendő: valószínűleg túl erősen szívtam a pipát, rosszul képződött a kéreg, vagy valami ilyesmi. Tekintve, hogy az egyik kedvenc pipámnál is ezt tapasztaltam, már arra készültem, hogy alkalomadtán beugrom egy szaküzletbe, és „szégyenszemre” tanácsot vagy akár gyakorlati segítséget kérek. De még mielőtt erre sor került volna, véletlenül magamtól is rájöttem a kézenfekvő megoldásra.
Egészen addig nem tudtam, mire való a klasszikus pipaszurkálón a harmadik készség (a tömködő és a kanál mellett). Be kell vallanom, hogy nem a kézügyességemről vagyok híres, ezért egy ideig hezitáltam, de végül ezzel a szurkálóval vettem kezelésbe a füstjáratot. Eleinte csak akadozva ment át rajta, majd számottevő mennyiségű – jobb szakkifejezést nem tudok – trutymót sikerült vele kibányásznom, ami szemmel látható módon igencsak ragaszkodott a pipához. Ezzel elszórakoztam egy darabig, és a probléma végül megoldódott. Már csak arra kellett rájönnöm, honnan származik a hagyományos „pipamocsok” kategóriába nem sorolható képződmény. Hát a tisztítószálból… Annak a levált bolyhai ültek bele a füstjáratba, hogy átnedvesedve szépen eltömítsék azt.
Egyfelől örültem, hogy meglett a megoldás, másfelől kicsit bosszankodtam, mert ironikus módon éppen a rendszeres tisztogatás következtében állt elő az egész helyzet. Próbaképpen leteszteltem a többi pipámat is, és azokban is találtam több-kevesebb hasonló szennyeződést. A természetes reakció erre az, hogy innentől másfajta tisztítószálat vásárol az ember, de rá kellett jönnöm, hogy a nem damilos cickafarkak többsége ugyanúgy „koszol”. Hogy ez mindig is így volt-e, vagy csak valamiféle általános minőségromlás következménye, azt nem tudom, különösen mivel az általam végigbújt, meglehetősen széleskörű „szakirodalom” még csak nem is említi ezt a problémát. Így visszatértem a megszokott tisztítószálamhoz, csak használat előtt egy kicsit meghúzkodom, hogy a lazább darabkák lejöjjenek. Azt pedig igyekszem nem megvárni, hogy a füstjárat komolyabban eltömődjön, inkább az első jelre nekiállok kipiszkálni belőle, ami nem oda való.
Mindezt egészen addig egyéni szocproblémának éreztem, amíg a minap egy fórumozó tanácsot nem kért arra nézvést, mit tegyen, ha a pipái „sípolnak”, vagyis szíváskor süvítő hangot adnak ki. Abban biztos voltam, hogy ez nem a tömés hibája, mert én akárhogy tömtem eddig a pipát, attól sohasem sípolt (miközben van egy tömés nélkül is süvítő darabom, de ott más lehet a gond). Bekommenteltem hát ezt a tisztítással kapcsolatos megfigyelésemet, és úgy tűnt, hogy más hozzászólók számára sem ismeretlen ez a jelenség. Végül kiderült, hogy valóban ez a helyes „megfejtés”. Vagyis bármennyire is úgy tűnik, hogy ez egy végtelenül triviális probléma, mégis érdemes felhívni rá a figyelmet. Hátha ezzel is megspórolható némi fejtörés – abból enélkül is jut elég a kezdőknek.
Végezetül felmerül a hasonlóképpen triviális kérdés: akkor miért nem használok inkább sprődebb, damilos cickafarkat? Nem tudom. Valahogy nem jöttem még rá, hogy mi a jó benne, persze lehet, hogy egyszerűen csak a hagyományos változatot szoktam meg. Azért ez után az affér után vásároltam belőle egy nagyobb adaggal. De egyelőre csupán egyetlen előnyét látom: abból nem kunyerálnak folyton a gyerekeim, akik imádják a tisztítószálakat hajtogatni.
