Évzáró posztot ilyen hatás-, illetve kattintásvadász címmel szokás felvezetni, de rögtön hozzátenném, fogalmam sincs, melyek voltak 2014 legjobb dohányai. Mi több, arról sincs, egyáltalán mit is kellene takarnia magának a kategóriának. Hiszen a pipadohány-blendek, még ha összetételük időnként változik is – többnyire rajongóik legnagyobb bánatára –, viszonylag konstans módon jelen vannak a piacon, s bár a nagyobb gyártók rendszeresen előrukkolnak alkalmi „kiadásokkal” (pl. karácsonyi vagy egyéb szezonális keverékek), ezekhez egyelőre nem volt szerencsém. Így csak arról tudok beszámolni, én mely dohányokat pöfékeltem legszívesebben ebben az évben, illetve melyek voltak a legkellemesebb felfedezéseim. Amikor elindítottam ezt a blogot, kifejezetten nem dohányértékeléseket akartam írni, és ez a lista sem ezt a célt szolgálja. Inkább csak kiegészítője az eddigi szubjektív észrevételeknek, és jobb esetben talán árnyalja is azokat, árulkodva lejegyzőjük ízléséről.

Ezt a bejegyzést az élet írta. Na jó, ez erős túlzás, de eredetileg nem terveztem a pipatisztítással foglalkozni, mert úgy éreztem, nincsenek igazán megosztani való tapasztalataim ezen a téren. A napi rutin persze nálam is megvan, de mivel viszonylag sok pipám van, igazi nagytakarításnak még nem kellett alávetnem őket (ha valaki ennek a fortélyaira kíváncsi, érdemes az ősforráshoz fordulnia, ott ehhez is talál útmutatót). Aztán úgy alakult, hogy a pipaklubos fórumon felmerült egy kérdés, amire – szokásommal ellentétben – jómagam is reflektáltam. És így kiderült, hogy van egy olyan probléma, amiről alig esik szó, de talán éppen ezért több (kezdő) pipásnak is eltart egy ideig, mire rájön a nyitjára – vagy akár arra, hogy a probléma egyáltalán fennáll.

Ha valaki pipázásra adja a fejét, viszonylag hamar, már az induló készség – pipa, dohány, filter, pipaszurkáló, pipatisztító – beszerzésekor felmerülhet benne ez a kérdés. Korrekt választ persze nem olyan egyszerű rá adni. A Pipaklub oldalán összeszedték, mennyibe is kerül maga a kezdés: ott 7000 Ft jött ki, és bár némi idő eltelt azóta, ez továbbra sem rossz közelítés. Egy tisztességes Szabó pipára ma is szert tudunk tenni 5000 Ft körül, a pipaszurkáló és -tisztító nem komoly tétel, a filter- és dohányárak viszont kissé elszaladtak időközben. Normális minőségű „pipafüvet” már nemigen kapunk ezer forintért, és mondanom sem kell, nem érdemes a legcudarabb kapadohányokkal kezdeni (de talán folytatni se). Az indulást 8-9000 Ft-ból így is megússzuk – webshopból rendelni kényszerülők hátrányban –, de a költségek döntő része a későbbiekben jelentkezik.

A szemfülesebbek észrevehették, hogy az előző, a pipázás egészségügyi vonatkozásainak szentelt posztban nem ejtettem szót a nikotinról. Ennek oka, hogy ez a pipások szempontjából nem pusztán egészségügyi kérdés. A nikotin persze kulcsfontosságú a dohányzás hatásmechanizmusát tekintve: bár a füstben megtalálható számtalan vegyület közül nem ez a legkárosabb – a cigaretta esetében például sokkal több írható a papírból származó kátrány számlájára –, a nikotin az a tényező, amely a rászokásért felelős. A fizikai függőség kialakulásának veszélye a pipázás esetében jóval csekélyebb – aki pipázik, az alapvetően nem a nikotinéhsége kielégítése végett gyújt rá –, de ez nem jelenti azt, hogy a nikotin ne gyakorolna hatást a pipás szervezetére és ezáltal a füst élvezetére. Ezzel azonban ismét az egyéni ízlések különbözőségének ingoványos talajára tévedünk.

A dohányzás káros az egészségre, így természetesen a pipázás is. Ez egyértelmű. Az már kevésbé egyértelmű, miért éppen a dohány lett az utóbbi időben az az – egyelőre legális – élvezeti cikk, amelynek az ön- és környezetkárosító hatásaitól a kormányzati szervek a legnagyobb vehemenciával igyekeznek megvédelmezni fogyasztóikat itthon és külföldön egyaránt, de ennek a kérdésnek a társadalomtörténeti és egyéb vonatkozási túl messzire vezetnének (a nyilvános helyeken történő dohányzás hazai korlátozását egyébként fenntartásokkal bár, de magam is támogatom, míg a hazai pipás társadalom egyik fő tragédiáját másban látom). Amiről itt érdemes szót ejteni, az sokkal inkább az, milyen kockázatokkal kell számolnia annak, aki pipázásra adja a fejét.

Mindig csodálkozva hallom-olvasom, hogy vannak, akik napi négy-öt – sőt akár több – tömést is el tudnak szívni. Ilyenkor elsőként az merül fel bennem: hogyan jut erre idejük? Persze köztudomású, hogy arra van időnk, amire igazán akarjuk hogy legyen, de nekem így sem áll össze, hogy munka mellett, különösen családi kötelezettségekkel tetézve ez miként is abszolválható. (A nyugdíjas pipások ezt ne vegyék magukra: egy végigdolgozott élet után a legkevesebb, hogy hagyják nyugodtan pipázgatni az embert.) Erre nyilvánvalóan csak azok képesek, akik a legkülönfélébb tevékenységformák közepette is el tudnak pöfékelni, nekem azonban ez eddig nem sikerült; rá kellett jönnöm, hogy még séta közben sem tudok igazán jóízűen pipázni. Ha már rágyújtok, szeretek kifejezetten a pipázásra koncentrálni, és lehetőség szerint minden mást félretenni, főként ami kötelező.

Látszólag bagatell kérdésnek tűnik, pedig korántsem az. Az előző bejegyzésben utaltam arra, hogy újrakezdőként egy ideig a közterületi dohányzással együtt járó rendszeres zarándoklatra kényszerültem, így tapasztalatból tudom, milyen az, ha az ember nem tud elkortyolgatni semmit a pipázás mellé. Inni már csak azért is fontos, mert enyhíti a füst töménységét, különösen az esetleges újragyújtások után, amelyek nem mindig jelentenek kellemes élményt. A jól megválasztott „kísérő” pedig fokozhatja is az ízhatást, míg egy rossz döntés akár negatív irányban is befolyásolhatja.

Amikor 2012-ben újrakezdtem a pipázást, azzal kellett szembesülnöm, hogy gyakorlatilag sehol sem tudok zárt térben füstölni. Lakásban, különösen a sajátomban már kezdő koromban sem gyújtottam rá – mármint pipára –, de akkor még bármelyik vendéglátó egységben lehetett dohányozni. Azóta nagyot fordult a világ; soha nem hittem volna, hogy Magyarországon be lehet vezetni a teljes körű dohányzási tilalmat, erre tessék, ment az, nem is olyan nehezen. Bár ezt az intézkedést mindig is túl drákóinak tartottam, az érem másik oldalával, tudniillik hogy el tudok tölteni egy estét baráti társaságban nyilvános helyen anélkül, hogy a végére úgy érezném, mintha füstben pácoltak volna, már sokkal könnyebben tudtam azonosulni. Miközben persze nehéz megemészteni, hogy a pipásoknak még egy szivarszoba típusú utolsó menedék sem maradt, csak az otthoni, privát falak közti dohányzás vagy a „ridegtartás”: a szabadban való füstölés, kitéve az időjárás szeszélyeinek.

Minél több pipánk van, annál valószínűbb, hogy még több lesz. Bár ebben a képletben is találunk ismeretleneket – a pipás pénztárcájának vastagsága, házastársának tűrésküszöbe stb. –, mégis igen nagy az esélye, hogy a mi esetünkben is ez a törvényszerűség érvényesül.  A kezdő pipásnak azért kell több pipa, mert még keresi az igazi dohányt, a haladónak pedig azért, mert megtalálta, sőt többet is talált, és ezek némelyike saját, „dedikált” pipát igényel. Az előző bejegyzésben gyakran alkalmaztam a szenvedély metaforikáját a pipaválasztás vonatkozásában, ez a vonzalom azonban nem követel monogámiát. A pipa hűséges társ, de nem várja el tőlünk ugyanezt a hűséget, akár azt is jól tűri, ha hosszabb időre félretesszük egy újabb szerzemény kedvéért.

Ha valaki követte az eddigi bejegyzéseket, annak feltűnhetett, hogy noha már sok mindenre kitértem, alig ejtettem szót magáról a pipáról. Ez nem teljesen véletlen: egyszerűen kevés tapasztalatom van ezen a téren. Nem mintha túl kevés pipám lenne (sőt a kelleténél talán több is van, erre még vissza fogok térni a későbbiekben). Ahhoz azonban, hogy az ember értő ítéletet formálhasson a pipákról, hosszú évek felhalmozott tudására van szükség. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne – megint csak hangsúlyozottan szubjektív – véleményem a fenti kérdésről.