Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Kezdő pipás

Melyek voltak 2014 legjobb dohányai?

2014. december 22. - (újra)kezdő

Évzáró posztot ilyen hatás-, illetve kattintásvadász címmel szokás felvezetni, de rögtön hozzátenném, fogalmam sincs, melyek voltak 2014 legjobb dohányai. Mi több, arról sincs, egyáltalán mit is kellene takarnia magának a kategóriának. Hiszen a pipadohány-blendek, még ha összetételük időnként változik is – többnyire rajongóik legnagyobb bánatára –, viszonylag konstans módon jelen vannak a piacon, s bár a nagyobb gyártók rendszeresen előrukkolnak alkalmi „kiadásokkal” (pl. karácsonyi vagy egyéb szezonális keverékek), ezekhez egyelőre nem volt szerencsém. Így csak arról tudok beszámolni, én mely dohányokat pöfékeltem legszívesebben ebben az évben, illetve melyek voltak a legkellemesebb felfedezéseim. Amikor elindítottam ezt a blogot, kifejezetten nem dohányértékeléseket akartam írni, és ez a lista sem ezt a célt szolgálja. Inkább csak kiegészítője az eddigi szubjektív észrevételeknek, és jobb esetben talán árnyalja is azokat, árulkodva lejegyzőjük ízléséről.

5. Az ígéret: Presbyterian Mixture (Planta)

Elsőre különösnek tűnhet ígéretként aposztrofálni egy nyolcvanéves hagyományokkal rendelkező dohányt, amely a Tobacco Reviews oldalon a kiérdemelte a „Hall of Fame Inductee” minősítést. Csak azért ragadtattam magam erre, mert annak ellenére szerettem volna itt szerepeltetni, hogy még viszonylag kevés tapasztalatom van vele. A Presbyterian Mixture csak 100 grammos kiszerelésben kapható (külhonban…), ezért felbontás után egy jó része rögtön ment is a befőttesüvegbe, míg a fennmaradó mennyiséggel egy új pipát járattam be. A keverék virginiát, keleti dohányokat és latakiát tartalmaz; állítólag többen vitatják, hogy az utóbbi összetevő valóban megtalálható-e benne, de szerintem ez nemcsak a gyártó leírása, hanem a dohány – felbontáskor érezhető – illata alapján is egyértelmű. A latakia füstössége az ízben valóban kevésbé jelentkezik, inkább egyfajta „hűvösebb” rétegzettség jellemzi, amit érzésem szerint még nem tudtam igazán felszínre hozni. Ennek egyik oka a friss pipa lehetett, a másik, hogy kisebb kazánterű készségből szívtam, amiben a tömés kifejezetten gyorsan végigégett (feltételezem, hogy a blend eleve gyorsabb égésű). Hogy biztosabban el tudjam helyezni, egy(-két) másik pipában is ki kell még próbálnom, de a kellemes, tiszta dohányíznek hála így is ígéretes találkozás, a „lightosabb” latakiás vonal meggyőző darabja.

4. Az N-bomba: Irish Whiskey (Peterson)

A Peterson dohányok közül sokat végigkóstoltam, de annak ellenére, hogy kivétel nélkül minőségi blendekről van szó, nem mind lopták be magukat a szívembe. A Sherlock Holmes kellemes, de nem túl emlékezetes nyári darab, az Old Dublinnál találtam számomra kedvesebb latakiás keverékeket, a Hyde Park esetében pedig, amely az ún. lakeland-stílus képviselője, nem tudtam megszokni a sajátságos florális (?), kissé „szappanos” mellékízt. Nagy várakozásokkal tekintettem az Irish Oak elé, de nekem nem hozta a mások által leírt komplex ízeket, míg a nikotintartalma túl ütősnek bizonyult. Ezek után nem hittem volna, hogy éppen a nikotinban szintén nem túl szegény Irish Whiskey lesz a befutó, mégis így alakult. Pedig az elnevezése miatt eleinte ki sem akartam próbálni, mert nem rajongok az aromás dohányokért, de utánaolvasva kiderült, hogy itt korántsem egy dán típusú, „vegyszeres” aromatikról van szó. Valóban, az Irish Whiskey egy kifejezetten férfias dohány, a whisky inkább csak az illatában érvényesül – erre kifejezetten pozitív visszajelzéseket kaptam –, míg az ízében a tisztább dohányízek dominálnak. Mivel eléggé erős (számomra), nem tudnám mindennapi társként elképzelni, de egy-egy jól megválasztott alkalommal, főként étkezés után nagyon jól tud esni. Kezdőknek nem ajánlanám, azoknak viszont, akik már elindultak a nem aromás irányba, érdemes kipróbálniuk. Az első doboz elfogyasztását követően rögtön vettem egy másodikkal, ami nálam az elismerés jele. További előnye, hogy Magyarországon is kapható, a teljes Peterson-felhozatallal együtt.

3. A nagyágyú: Artisan’s Blend (Ashton)

Az aromás kontra „natúr” dohányokkal foglalkozó bejegyzésben már emlegettem az Ashton Artisan’s Blendjét, amiből 2014-ben nem szívtam ugyan túl sokat, mégsem volt szívem lehagyni a „best of” listáról. Ha pedig már felkerült, nem tudtam nem dobogós helyre behozni: egyelőre nem találkoztam olyan hagyományos latakiás keverékkel, amelyik megverte volna (még ha trónkövetelők akadnak is, mint az hamarosan kiderül). Felnyitás után nagyon erőteljes, füstölt sajtra emlékeztető illat jellemzi, s bár perique is akad benne, a nikotintartalmát soha nem éreztem túlzónak. Ha az ember türelmesen szívja, számos rétege tárul fel; én az Artisan’s Blendnek köszönhetően értettem meg, voltaképpen mit is jelent a komplexitás a pipadohányok esetében. (A latakia-hangsúlyos keverékeknél könnyen előfordulhat, hogy szinte kizárólag a füstös ízkomponens érvényesül, de ezzel a dohánnyal nem volt ilyen problémám.) Az Ashtonnál igencsak értenek az angol stílusú dohányokhoz, vagy legalábbis nagyon eltalálták az én ízlésemet, mert a némi burleyt is tartalmazó, kevésbé latakiás Consummate Gentlemannel is sikerült – a kevésbé biztató kezdet ellenére – közeli és egészen meghitt barátságba keverednem az elmúlt hónapokban. A józan logika azt diktálná, hogy az utóbbival érdemes kezdenie az ismerkedést annak, aki a latakia ízvilágára kíváncsi, de mint a fentebb említett posztban is írtam, nekem az Artisan’s volt az első ebből a műfajból – és korántsem az utolsó. (Mindkettő itthon is kapható.)

2. A behízelgő: Virginia No. 1. (Mac Baren)

A „komoly” pipások közül sokan hangoztatják, hogy nem kedvelik a túl édes ízeket, és ezért kerülik az aromás dohányokat. Én ellenben szeretem az édeset, a dohányok esetében is, de éppen ezért nem vagyok oda a tipikus aromatikokért: az ízesítésüktől függetlenül előbb érzem őket bármilyennek – csípősnek, vegyszeresnek –, mint édesnek. (Hangsúlyozom: lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.) Az első dohány, amit valóban édesnek találtam, és többek között éppen ezért szerettem bele, a Virginia No. 1. volt, még ha ez nem is volt szerelem első látásra. Első ismerkedésünkkor kifejezetten laposnak éreztem, bár ekkor még aromás fronton kerestem az igazit. Másodszorra már az Artisan’s után vettem belőle, és csupán annyi volt vele a tervem, hogy egy lassabb, megfontolt pöfékelést igénylő, semlegesebb ízű dohánnyal járassak be egy pipát, amit később angol keverékekre terveztem ráállítani. Ez a terv kútba esett, de egyáltalán nem bántam meg. Talán a pipa tette, talán az, hogy addigra fejlődött egy kicsit a technikám, mindenesetre néhány tömés után már eszem ágában sem volt dohányt váltani benne (máig ez az egyetlen „dedikált” pipám). A Virginia No. 1. édes, de nem túlságosan, csak amolyan ízletes módon; könnyed, nyárias dohány, de van benne elég test és tartás ahhoz, hogy más időszakokban is bátran szívhatjuk. A kísérletező kedvem miatt időről időre háttérbe szorul ugyan, de ezt is hűségesen viseli, ráadásul a tiszta virginia az a dohányfajta, amelynek nem tesz rosszat, ha kiszárad, sőt még növekszik is tőle az élvezeti értéke. Így a számomra legkedvesebb Mac Baren dohány – a lassan fogyatkozó hazai szortimentből nálam még a Mixture (Scottish Blend) vált be, a többi nem igazán – nem is igényel különösebb praktikákat, hogy újra és újra visszatalálva hozzá konstatáljam: ha van miért pipázni, akkor azok az ilyen dohányok. Üröm az örömben, és jól jellemzi a hazai állapotokat, hogy magyarországi forgalmazását nemrég beszüntették.

1. A hagyományos formabontó: Chocolate Flake (Samuel Gawith)

Ha a kedvenc dohányom felől érdeklődne valaki, komoly bajban lennék, az viszont egyértelmű volt számomra, hogy a lista első helyére egy Samuel Gawith-remeknek kell kerülnie. Részemről valóban friss, 2014-es felfedezés, hogy a tradicionális – 1792 óta működő – angol cég termékeivel egyszerűen nem tudok mellényúlni. Hogy ez mennyiben köszönhető a több száz éves módszereknek, azt nem tudom, de még egy aromás darabjukat is kifejezetten érdekesnek találtam (Grousemoor Mixture – parfümös illattal, citromfű ízesítéssel!), az eddig egyetlen általam kóstolt klasszikus angol keverékük pedig egyenesen levett a lábamról: az 50% (!) latakiát tartalmazó Commonwealth Mixture nemhogy nem bizonyult egysíkúnak, de idővel talán az Artisan’s nyomába is szegődhet nálam. Győztesnek azonban meglepő módon mégsem ezt hoztam ki, hanem – dobpergés! – a Chocolate Flake-et. Igen, egy csokoládé ízesítésű dohányt… De ez nem az a csokoládé. A Chocolate Flake nem édeskés, hanem inkább keserű csokis, ráadásul semmi cavendish: virginia és latakia alapokra épül. Ez az első ízesített latakiás dohány, amit valaha kóstoltam, ezért kissé tartottam tőle, de több szempontból is rácáfolt a félelmeimre. Egyfelől, ha enyhén is, de az aromatikokkal szemben itt érzem a „hivatalos” ízesítést, ami valóban hozzájárul az össz-ízhatáshoz. Másfelől a latakia nem tolakodik előtérbe, sőt annyira beleolvad az összképbe, hogy elsőre nem mondanám meg egyértelműen, hogy ezzel van dolgom. (Ugyanezt figyeltem meg a szintén kitűnő, rumos-latakiás Navy Flake-nél is, azzal a különbséggel, hogy ott az ízesítés nem mutatkozik hasonló határozottsággal.) Kevés dohány tett rám az utóbbi időben akkora hatást, mint a Chocolate Flake, aminek következtében újra kellett gondolnom egyet s mást, amit a pipadohányokról tudok, és le kellett számolnom néhány téves előfeltevésemmel. És még valami: ennek a dohánynak hála végre sikerült megbarátkoznom a flake-formátummal, ami megint csak szélesíti az ember perspektíváját és választási lehetőségeit. Egyetlen jó tanács: hagyjuk rendesen száradni, levegőzni! Már ha egyáltalán hozzájutunk. Hiszen, mondanom sem kell, a Samuel Gawith dohányok Magyarországon nem kaphatók, aki szert akar tenni rájuk, annak külföldről kell rendelnie. Ez nem a legszívderítőbb végszó, de mit tegyek: a hazai trafikokban egyelőre nincs (pipás) karácsony.

A bejegyzés trackback címe:

https://kezdopipas.blog.hu/api/trackback/id/tr1007003017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Noir 2014.12.22. 13:57:57

Üdv!

Szeretnék gratulálni a blogodhoz, nagyon élvezetes és tartalmas, nagyon sokat segít a hozzám hasonló kezdőknek.
Egyébként az előző írásodban szereplő fórumos kérdést én vetettem fel (miért sípol a pipám?) úgyhogy itt is szeretném megköszönni a választ :)

Kellemes füstölésben gazdag ünnepeket!

(újra)kezdő 2014.12.22. 16:56:59

@Noir: Köszönöm! Jó füstölést, és én is boldog karácsonyt kívánok minden pipatársnak!

Nagyon Kezdő 2015.02.13. 21:04:15

Nagyon örülök ennek az írásodnak is, sok szempontból egybevágnak a tapasztalatain:)
Érdekes, hogy a legtöbb pipás az aromatik dohányok kedvelését valóban valamiféle kezdő hibának tartja, esetleg elnézően, de inkább megmosolyogva, azt éreztetve, hogy "azért van még hová fejlődni, ki kellene próbálni a rendes dohányokat". Ami szerintem nettó hülyeség, attól hogy valaki szereti azt a fajta maró halászlevet, amitől vörösen izzad és megolvadnak a fogai, attól még simán szerethet cukrászdába járni.

Bevallom őszintén, az Old Dublin mellett én kimondottan szeretem a Savinelli Aromát. nekem nem geil, bár tény, hogy az illata még mindig jobb, mint az íze:)

A Chocolate Flake-hez nagyon meghoztad a kedvem!!!!:)
Köszi a bejegyzést!:)

(újra)kezdő 2015.02.15. 23:54:15

@Nagyon Kezdő: A halászlé/cukrászda hasonlattal egyetértek. A kérdés talán annyiból bonyolultabb, hogy én az aromatiknak mondott dohányokat alapjáraton tényleg nem kedvelem. Ami valaha is igazán bejött az ízesítettek közül, az egyik sem volt "klasszikus" aromatik. De közben meg simán elfogadom, hogy van, aki ezt a műfajt (is) szereti, hiszen sokan vannak, és annak biztos oka van. Amúgy minden komolyan vett hobbi körül akadnak hitviták, ilyen az aromás kontra "true" dohányok vita is...

peti290 2015.04.06. 08:22:09

Sziasztok! Szeretném kipróbálni a pipázást, de nem tudom milyen dohánnyal kezdjek, a mac baren scottish blendre gondoltam, egyébként heti 1-2 szer lenne alkalmam füstölni, nem tudom h ha ilyen ritkán szív az ember, akkor hozzászokik a szája?

Előre is köszönöm a választ

(újra)kezdő 2015.04.07. 15:35:54

@peti290: Szerintem a Scottish Blend kifejezetten jó lehet kezdéshez, mert a nem aromás, de nem is latakiás dohányok itthon kapható igen szűk szeletének az egyik megbízható képviselője. De azt is hozzá kell tennem, hogy mint a blog alapján is kiderül, én kissé elfogult vagyok ebben a kérdésben (nem rajongok az aromatikokért). Így biztos van, aki más MB-t javasolna, pl. Original Choice-ot. Talán az szól a Scottish Blend mellett, hogy ha nem jön be, arról könnyebb aromatikra váltani, mint fordítva.

Ami a másik kérdést illeti, szerintem igazán kezdő koromban én sem pipáztam többször heti két-három alkalomnál (most sem mindig jön össze több, különösen télen). Úgyhogy ez önmagában nem akadály, csak talán lassabban jutsz el addig, amíg ízleni kezd, vagyis könnyebb feladni a dolgot. Persze rábeszélni semmiképpen sem akarlak, de ha már erre szántad el magad, akkor érdemes kitartóan csinálni, még ha ritkán is :)

(Nem tudom, a pipaklubos kezdő rovatot olvasgattad-e már, persze ott elég sok az infó, néha nehéz szűrni. Ott azért több a nálam tapasztaltabb pipás kommentelő, nekem csak akkor higgy, ha szimpatikus volt, amit más posztokban olvastál.)

SzubjektivPipas 2017.12.16. 06:18:06

A kutyafajat de szuper ez a blog es mennyire kar, hogy nincsenek ujabb posztok. Nagyon tetszenek az irasaid amelyek amellett, hogy rendkivul informativak, sut beloluk a szenvedely a tema irant. Ha szabad megkerdeznem, miert zarult le a tortenet? Jo lenne tovabb kiserni az uton :-) udv, Peter