Ez a kérdés látszólag csupán egy a kezdő és a haladó pipást egyaránt foglalkoztató számtalan – alapvetően örömteli – dilemma közül. Hogy mégis a legelső posztok egyikében foglalkozom vele, az annak köszönhető, hogy engem éppen ennek a megválaszolása lendített át a holtponton, amikor már másodszorra is azon gondolkodtam, vajon nekem való-e egyáltalán a pipázás. Az előző bejegyzésben már kitértem ízérzékelésünk különbözőségére, amire itt azért érdemes emlékeztetni, mert az alábbiakban hangsúlyozottan saját szubjektív meglátásaim következnek.

Meggyőződésem, hogy sokan azért hagynak fel néhány próbálkozás után a pipázással, mert kizárólag aromás dohányokkal találkoznak. A kezdő pipásnak persze összefut a nyál a szájában, amikor azon tanakodik, milyen ízesítésű dohányt válasszon – cherry, vanília, whisky, ne adj’ Isten mangó? –, ráadásul ott az a meggyökeresedett nézet, hogy ezekkel érdemes belépni a füstölés világába, majd innen elindulva felfedezni a további dohánytípusokat. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy jelenleg a magyarországi kínálat mintegy 80%-át az erősen ízesített, „dán típusú” termékek teszik ki, akkor érthető, miért van az, hogy aki ismerkedni kezd a pipázás rejtelmeivel, az szinte szükségszerűen aromás dohányokkal kezdi. Nem biztos, hogy jól van ez így.

Az aromás dohányoknál minden adott, ami a kezdőket elkedvetlenítheti. Először is az ilyen dohányok többnyire elég nyirkosan kerülnek a zacskóba vagy dobozba, kellő szárítás nélkül nehéz meggyújtani és égve tartani őket. Ha a kezdő pipás nem hallott vagy nem olvasott erről, akkor máris hátrányból indul a „küzdelemben”. (Én speciel olvastam róla, de sokáig nem vettem elég komolyan.) Másodszor ott van az a különös jelenség, hogy a pipás nem a dohány illatát, hanem az ízét érzi; az a kellemes illatfelhő, amiért olykor megfordulunk egy-egy pipás után, csupán a környezetünknek jut. Azt írtam, csak az ízét érzi – de milyen ízeket? Bevallom, mindig irigykedve olvastam azokat a beszámolókat, amelyek konkrét ízérzetek megtapasztalásáról szóltak. Én csak igen kivételes alkalmakkor éreztem a dohány „hivatalos” ízesítését, annál inkább azt a sajátos komponenst, amit a külföldi honlapokon olvasott dohánykritikákban mesterséges, kemikális ízhatásnak neveznek. Lehet, hogy ez nem(csak) az adott dohányokat minősíti, hanem az én ízérzékelésemet (is). De az mindenesetre később egyértelműen kiderült számomra, hogy ezzel korántsem vagyok egyedül.

Hogyan reagál erre a kezdő pipás? Nekiáll újabb és újabb ízesítésekkel próbálkozni, hátha megjön a kívánt élmény. Jobb esetben megjön, rosszabb esetben viszont a fiókban sorakoznak a felbontott, de el nem szívott dohányok, annak szomorú mementójaként, hogy valami nem stimmel. A kapkodó kísérletezésre a pipa sem reagál jól: az „egy pipa, egy dohány” elve nyilvánvalóan túl szigorú, de a sűrűn váltogatott, különböző ízvilágú dohányok biztosan megbosszulják magukat. Ha az ember ott áll több megkezdett dohánnyal, egy-két(-három) felemás ízű-illatú pipával, és valahogy még mindig nem az igazi, akkor komoly tiszteletet érdemel, ha nem adja fel.

Én elsőre feladtam. Másodszorra, több mint tíz évvel később szerencsére másként alakult. Amikor először kezdtem el pipázni, még nem hallottam a latakiáról; ha jól emlékszem, Király Géza örökbecsű, általam korábban hivatkozott könyve sem említi, vagy ha igen, csak érintőlegesen. Valahogy nem volt benne a (hazai) levegőben. 2012-ben viszont már találkoztam vele a fórumokon, és bár úgy tűnt, csupán az értőknek való, vagyis tőlem még fényévnyi távolságra van, mégis elkezdett foglalkoztatni ez a „titokzatos” dohányfajta (amely egyébként az angol típusú keverékek bevett alkotórésze, nálunk szerencsésebb országokban Temzét lehet rekeszteni a latakiás blendekkel). Sokáig mégsem mertem beruházni rá, és csak a szerencse – hirtelen felindulás? – hozta úgy, hogy egy alkalommal, amikor a trafikban épp elfogyott, amit kerestem, vettem helyette egy Artisan’s Blendet.

Nem egy konkrét dohányra akarom kihegyezni a dolgot; történetesen úgy alakult, hogy nálam ez jelentette a fordulópontot. Érdemes azért hozzátenni, hogy az Artisan’s nemcsak latakiát, hanem perique-et is tartalmaz, és maga a gyártó hirdeti úgy, hogy a „tapasztalt pipásoknak” való. Ezek után nem csoda, ha kicsit tartottam tőle. De úgy voltam vele, ha ez se válik be – három új pipa és öt-hat aromás keverék után –, akkor végleg be kell látnom, hogy a pipázás nem nekem való. Hazaérve kinyitottam a dobozt, és egészen elbűvölt az ismeretlen, füstölt sajtos illat. Rágyújtva pedig még jobban meglepődtem, hogy egy dohány ilyen ízű is lehet. Füstös (dohányról lévén szó ez talán tautologikusan hangzik, de ez a helyzet: a latakia kifejezetten füstös, egyesek szerint barbecue-s ízt ad a keveréknek), rétegzett, izgalmas… A kezdeti heuréka-élményt persze még sok tanulás, tapasztalatszerzés követte, de az áttörés megvolt. És a pipadohányok egy új világa tárult fel előttem. (Elismerem, ez úgy hangzik, mintha a bullshitgenerátor dobta volna ki, de mit tegyek: valóban így éreztem.)

A címben feltett kérdés persze erősen sarkított. Hiszen bizonyos értelemben a latakiás keverék is ízesített – latakiával! –, és korántsem ez az egyetlen lehetséges irány a natúr(abb) dohányok terén. Abban azonban biztos vagyok, hogy a kezdő pipásnak mindenképpen érdemes az aromás vonal mellett egy másikat is megismernie. A tiszta virginia például jó iskola lehet, hiszen eleve lassabb pöfékelésre szoktat (persze ehhez sem árt némi előismeret…), és a virginia dohány természetes édessége jól ellensúlyozza az ízesítés „hiányát”. Bárhogy is legyen: érdemes eljutni addig a forradalmi felismerésig, hogy a dohánynak dohányíze is lehet. És hogy e dohányízek között talán jóval több felfedeznivaló rejlik, mint az erősen mesterséges aromák, ízesítések világában.

Félreértés ne essék: lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. De a kezdő pipás nem tudhatja, nincs-e az övében is, így érdemes elejét vennie a csalódásnak. Legrosszabb esetben az derül ki, hogy ő mégis az aromás dohányokat szereti. De ez legyen a legnagyobb baj…