1996 tájékán kezdtem el pipázni. Zöldfülű bölcsészként bizonyára mindenféle (ál)intellektuális többlettartalmat társítottam a pipázáshoz, ezért határoztam el hirtelen felindulásból, hogy noha addig egy-két szál cigaretta elszívásánál több közöm nem volt a dohányzáshoz, ha törik, ha szakad, pipát fogok vásárolni. Erre, ha jól emlékszem, egy azóta már rég bezárt Király utcai trafikban került sor; új szerzeményemmel – mely visszatekintve meglepően jó választásnak bizonyult – és egy adag dohánnyal felszerelkezve hamarosan az első rágyújtáshoz készülődtem. Nem ment. Próbáltam így is, próbáltam úgy is – sikertelenül. Mivel nem volt kihez fordulnom, elcaplattam a ma is működő, Pipatórium nevű József körúti műintézménybe, ahol félszegen elővezettem a problémámat. A rutinos eladó nem szólt semmit, csak elém tette Király Géza Apropó… pipa című könyvét. Nagyjából ennyi volt az akkor hozzáférhető, a kezdők számára segítséget jelentő szakirodalom.

Mintegy másfél évig kísérleteztem, s bár a pipázás technikai fogásait sikerült elsajátítanom, valódi pipás nem vált belőlem. Ráadásul nem pusztán feladtam a pipázást: átszoktam a cigarettára. Több hónapig tartott, mire magamnak is bevallottam, hogy dohányzom – cigizek! –; hogy a mondhatni kötelező kocsmai tartózkodás, a baráti beszélgetések során nem a pipával való szöszmötölés, hanem a direkt és hatékony cigarettára gyújtás élvezete hiányzik. Egy idő után már nem hiányzott. Hét évig voltam szenvedélyes nikotinista, egyre növekvő adaggal (napi egy, majd másfél doboz, eleinte barna Szofi, később light – fő az egészség!). Nem orvosi, hanem inkább elvi alapon szoktam le, mert nagyon zavart, hogy se dolgozni, se kikapcsolódni nem tudok állandó rágyújtás nélkül. Radikálisan tettem le a cigit, és ezt életem egyik legjobb döntésének tartom, pedig nagyon szerettem dohányozni. Évekig álmodtam arról, hogy újra cigarettára gyújtok. Ma már csak elvétve fordul elő.

Nem tudom pontosan megmondani, több évnyi füstmentesség után honnan támadt az ötlet, hogy újra pipáznom kell. Egyszerűen csak jött, logikusnak tűnt, és amikor egy alkalommal véletlenül a kezembe akadtak a régi pipáim, eldőlt a dolog. Túlestem az újrakezdés nehézségein, a régi rutin még megvolt – ahogy állítólag biciklizni se felejt el az ember –, de mégis mintha ismeretlen terepen jártam volna. Nem mondhatom, hogy az első időszakban jól esett. Akadtak kellemes pillanatok, de sokkal jellemzőbb volt a valahogy-nem-az-igazi érzés. Sokáig nem stimmelt valami (majd később írok arról is, mi lendített át a holtponton), de ahogy kezdetben a sör sem ízlik senkinek, aztán mégiscsak lesznek sörivók, én is kitartottam. Részben azért, mert – bölcsész lévén – olvastam: talán szakmai ártalom, talán egyéni defektus, de ha valamibe komolyan belekezdek, soha nem elég a puszta gyakorlat, az „elmélet” is mindig kell mellé. 2012-ben pedig már gyökeresen más volt a helyzet, mint annak idején; elsősorban nem is az azóta megjelent könyvekre, kiadványokra gondolok, hanem az interneten hozzáférhető, szinte végtelen tudástárra: blogokra, fórumokra, egyebekre.

A Pipaklub fórumát külön ki kell emelnem: kezdőknek kötelező. Haladóknak ott a Tobacco Reviews, ami kitűnő segítség a dohányválasztás során (és egyúttal azt is kitűnően demonstrálja, hogy ízlésekről és pofonokról nem érdemes vitatkozni). Érdekes volt látni a külföldi blogokat, videoblogokat, a már-már kényszeres megosztásnak ezen a területen is burjánzó termékeit. Azon meglepődtem, hogy magyar nyelvű pipás „énblogot” csak egyet találtam, az is már régóta inaktív. Kis országban nyilván kicsi a pipás szubkultúra, vagy csak mással van elfoglalva. Arra nem gondoltam, hogy egyszer én is nekiállok „megosztani”, mert nem nagyon volt mit. Talán a bizonytalanságaimat, a kérdéseimet? Azt a pipaklubos fórumon megtehettem volna, és bizonyára kaptam volna válaszokat is, de – ez a másik hibám – jobban szeretek a magam kárán tanulni. Most, két és fél év után talán elmondhatom, hogy pipás lettem, hogy végre igazán jól tud esni a dohány élvezetének ez a formája – direkt nem írok „dohányzást”: a pipázás nem dohányzás abban az értelemben, ahogy a cigarettázás az –, és közben arra is rájöttem, mi az, ami nekem leginkább hiányzott a hazai online palettáról.

Nem a profik tanácsai, hanem a velem egy cipőben járók élményei, tapasztalatai. Nem a magabiztos dohánykritikák, hanem a tapogatózás, az útkeresés rögzítése, ami jobb esetben a „kritikussá” válásig vezet. Nem a konkrét „kóstolási élmények”, hanem a kóstolás mögött álló kérdések. Az, amit végül a saját káromon kellett megtanulnom. Érdemes és sokszor persze élvezetes volt bejárni ezt az utat, de egy megfelelő fórum vagy orgánum megléte esetén ez az út jóval rövidebb lehetett volna. Arra is rá kellett jönnöm, hogy a pipázás világa is tele van dogmákkal, nem feltétlenül igazolható, de önmagukat szilárdan tartó és átöröklődő „alapigazságokkal”, amelyeknek a komolyan vétele néha csak nehezíti a bizonytalan pipás dolgát. Ebből a szempontból felszabadító volt olvasni a masterblender G. L. Pease írásait, aki nem restelli kimondani, hogy ezek bizony nem kötelezőek. Csináld, ahogy jólesik. Tanulj a saját károdon, vagy inkább más kárán, ha akad, aki azt leírja neked.

Nagyjából erről szólna ez a blog is. Nem akar biztos receptet adni, hanem inkább azt összegzi, mit csinálnék másként, ha újrakezdeném. Nem azért, mintha ne lett volna úgy jó, ahogy volt. Csak ha egy kezdő pipás épp ide téved, akkor akár tanulhat más kárán is – ha akar.

(Ja, és persze ne dohányozzon senki, mert káros az egészségre. De ha már mindenáron dohányozni szeretne, akkor pipázzon. Mértékkel, jóízűen, élvezetből.)